A magyarok királya

A magyarok királya

Szent István alakja - akár iga­zolják a történelmi kutatások, akár nem - úgy él a tudatunkban, mint a magyarság egysé­gének megteremtője, aki józan tör­ténelmi valóságismerettel felépítet­te és eszményekkel telítette a nem­zetállamot, megteremtve azokat az alapokat, amelyekre utódai bizton rakosgathatták a téglákat, rálelve arra a támogatóra - Szűz Máriára -, kinek pártfogása sokkal több biztonságot és erőt adhat számunk­ra, mint földi szövetségeseinké.

Egy ideig I. Istvánként szerepelt neve a történelmi tanulmányokban és az iskolai történelem tan­könyvekben. Ez azonban mit sem változtatott a nemzettudatba rög­ződött tényen: ő volt a magyarság első szentje, aki beoltotta népünkbe a reményt, hogy sorsunk sokszor csüggesztő fordulataiban is ott rej­lik a szentté, az Istennek tetszővé válás esélye. A latin "sacer" - szent - szó, átkozottat és szentet jelentett. S ha a romantikus költőket olykor megkísértette is a meggyő­ződés, hogy a magyar elátkozott nép, a gondok fölött felragyogott a szent király, az általa patrónusunknak választott és kért Boldogságos Szűz és a szentségi élet vigasztalása.

Méltó és igazságos, hogy a honfoglalás 1100. évfordu­lójának legjelentősebb ün­nepségeit Szent István napja körül rendezik: első királyunk ugyanis az egész magyarságot fogta össze, melynek tagjai közül sokakat ugyan elsöpört, máshová vitt a tör­ténelem - a "nagy" vagy a "személyes, de ez a nap a kollektív magyarságtudat ünnepe szerte a világon, s mindenütt, ahol magyar közösségek vannak, ezen a napon azt ünneplik, hogy élt, hogy működött valaha egy szent uralkodó, a magyarok királya, s őt idézve Münchentől Aachenig, Amerikától Kanadáig mindenkiben felmerül az egységes haza igéző képe.

Kedves kanadai levelezőtársam, Joe-ból János bátyámmá vált barátom hosszú leveleiből, az általa őr­zött s másolatokban velem is meg­osztott versekből éreztem meg iga­zán, mit is jelent a magyarsághoz való tartozás azok számára, akiket sorsuk kényszere egy másik nyelvű közösségbe sodort. Megrendül­ve ízlelgetem Wass Albert sorait: "Kolmbert fölött a hegytetőn - meg­állt a téli hó. - Maholnap elvisz min­ket is - egy fekete hajó. I Évszakra évszak, évre év, - így vész el a magyar. - Nyomára ráborul a köd - s belepi az avar." De tudom és hiszem, hogy ez az avar addig nem föd el, amíg fölidézhetjük Szent István s vele istenes őseink példáját. S tudom azt is, hogy ott távol, most ugyanúgy őrá emlékeznek,
mint mi itt, s eközben az ünneplők képzeletében, szívében mindenütt feljeslik a közös haza képe, amelyben itt élünk, vagy amit magunkban hordunk, úgy, ahogy Tűz Tamás írja Hazám című versében:

"Mint édesanyám könnyes csókját,

hazám, magammal hoztalak.

Itt vagy velem.

Lángolsz a számon,-

Miként a lobbanó szavak. 

Majd ha kigyúl a szép reménység,

mint tündöklő gyümölcs a fán, -

öledbe hullok mindörökre,

áldott hazám.

Ó, azok a "lobbanó szavak"! Hány és hány külföldre szakadt magyar családból vesztek ki, hiszen a fiatalabbaknak már semmi szükségük rájuk. De a tört, idegen hang­súllyal mondott törmelékekből még hibátlan gyöngyszemként fénylik ez a szó: "magyar", s az, idősebbek emlékezetében ott susognak a Mikó utca gesztenyefái, "mind a hét".

"Az emlékezet mezején hogy megint Tűz Tamás Ha-zámjából idézzek - "Kibom­lik minden friss csokorként. - A játékszín benépesül. - Az arcok villannak föl a múltból, - család és zászlók s egyre gyűl - a hősi vér piros folyója - s a hömpölygő évszázadok - vad ütemében, mint a fáklya - lelked lo­bog."

E lobogással, a hazaszeretet fák­lyájával világítsunk a múltba! A fényben felsejlik történelmünk egyik legnagyobbja. Szent István, aki jobbjával mutatja az utat.

Rónay László