Eposzparódia - Petőfi Sándor A helység kalapácsa
Petőfi költői fejlődésének fontos állomása az 1844 második felében írott két epikus mű, A helység kalapácsa és a János vitéz. A helység kalapácsával plebejus irodalmi kritikáját adta a dagályos, modoros irodalomnak. Támadás ez a mű az idejétmúlt romantikus eposz és a fellengzős hőstörténetek ellen, amelyhez a homérosi eposzból, az ossziáni stíluskomplexumból s Vörösmarty romantikus eposzából is kölcsönzött parodikusra fordított eszközöket.
Petőfi paródiája az új, növőfélben levő népi irányzat talaján született, visszájáról programja lehetne az irodalmi népiességnek. A költő a kisszerű tárgyat - a kocsmai verekedést - úgy adja elő, hogy minduntalan eszünkbe juttatja az eposzi gesztusokat, komikussá torzítva azokat a köznapi história pariagán. Hősi-lovagi történetek logikája szerint mutatja be a csapszéki csatározást a szemérmetes Erzsók asszony személye körül, s a népi szereplőket eposzi módra jellemzi, de úgy, hogy az olvasó nem a népi figurák kárára, hanem a romantikus-eposzi-hősi irodalom sablonjainak rovására nevet. Hőseit az eposzokra jellemző állandó jelzők kíséretében emlegeti (Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi; a béke barátja Bagarja; a szemérmetes Erzsók, ötvenötéves bájaival; a széles tenyerű Fejenagy, a helység kalapácsa). A dagály, az álromantika irodalmi hólyagjait hegyes népi fordulatok tűivel pukkasztja szét a költő, a fennköltnek az alantasba való minduntalan átbuktatásával páratlan nyelvi-stiláris mozgalmasságot teremt. Tele ez a költemény stílusötlettel, nyelve friss, hajlékony, változatos: A helység kalapácsa egyike a magyar irodalom legnagyobb nyelvi és stiláris teljesítményeinek. Petőfi a tömör, lényeget megragadó, természetességében fegyelmezett költői előadás alapjáról teszi nevetségessé a tárgytól elkalandozó, pongyola beszédet. Például az első énekben a "Megvan ... ah megvan! - rikkanta -" felkiáltástól harminc sornyi terjedelemben indázó hasonlat-tömegen keresztül jut el a folytatásig - "Megvan!" - s csattanósan teszi hozzá az elkalandozás játékos kritikájaként: "S a kíváncsi világ azt kérdi, mi van meg?". De ez már nemcsak nyelvi-stiláris paródia, hanem szerkezet-paródia is. Ez utóbbi azzal válik teljessé Petőfinél, hogy a lényegtelen terjedelmes előadása mellett gyakran találkozunk a lényeges lakonikus közlésével vagy lényeges mozzanatok homályban hagyásával. A belső szerkezeti aránykezelés grimaszos módjával az egész mű szerkezeti megformálásában hangsúlyozott pedantéria jár együtt, ami még hangsúlyosabbá teszi a költői paródia szándékát.
De nem csupán stílus- és szerkezet-paródia A helység kalapácsa! A helyzetek beállításából, az egyes figurák és az egész történet karikaturisztikus rajzából, jellegzetes fordulatok kiragadásából egy ízlésiránynak, egy irodalom által eszményített szemléletnek könyörtelen kritikája árad. A pazar önkénnyel kezelt forma is pontosan szolgálja a költő szándékait. Az anapesztusok-daktilusok lejtése kiáltóan komikus ellentétet alkot a tenyeres-talpas tartalommal; a rendszert kívánó klasszikus versláb rendszertelen előfordulása pedig a tekintélyes hexametert karikírozza. Meltzl Hugo találóan írta: "A gyönyörű paródia Petőfire nézve nem jelentett egyebet, mint teljes emancipációját a Kisfaludy-Vörösmarty-féle finom, de még gyakrabban feszes romantikától." Annak idején Vahot Imre buzdította Petőfit egy humoros költemény megírására. De A helység kalapácsa nem tetszett neki, túl élesnek találta, hiszen az ő elképzelése szerint csak a korabeli novellák "cikornyás beszédét" kellett volna parodizálnia a műnek, s Petőfi kritikája ennél egyetemesebb.
Petőfi a Helység kalapácsával egy eposz paródiát írt 1844-ben. Az eposz eszközeit használja: van előhang, utóhang, vannak állandó jelzők, van seregszemle és isteni beavatkozás is. Ezt az előkelő stílust azonban alantas dolgok leírására használja. Hétköznapi történettel foglalkozik, hősei falusi emberek, s ettől lesz paródia. Ez a mű két műfaj ötvözete: nemcsak eposz paródia, hanem anekdotaszerű elbeszélés is. Elbeszélés jellegzetes falusi szereplőkkel, a falusi életből kiragadott jelenetekkel. Az egész ironikus, hisz a pap és a kovács vetekszik. Szerepük többek közt életkoruk miatt sem illik hozzájuk: Fejenagy a hősszerelmes, Kántor a bukott trubadúr, a szerelem tárgya pedig Erzsók. Ez a szerep, az össze nem illés a szatírának jellegzetes eleme. A szatírát a népi szereplőkön keresztül alkalmazza, ezáltal lesz anekdotikus. A hosszú hasonlatok az eposzi hasonlatok paródiái. Rossz metafora és erőltetett allegória egyaránt fellelhető. A paródia másik jellemzője eszköze a csattanós történet. Tehát ez a mű az eposzparódiának és a szatirikus anekdotának a keveréke. A cél kettős: mindenek előtt lejáratni a nagyon népszerű romantikus eposzt, valamint megteremteni a verses elbeszélés alapjait. Ezzel a művel készítette elő a terepet a János vitéz számára. Érdekessége, hogy a korabeliek nem értették meg Petőfi szándékait. Rosszul sikerült eposznak vélték, Petőfit Báró Eötvös József védte meg.
A helység kalapácsa támadó modorban határolja el magát a romantika dagályosságától, az előkelően fennkölt hangnemtől. Ez egy komikus eposz, remek stílusparódia és kacagtató falusi történet: egy kisszerű küzdelmet, egy kocsmában kezdődő és lezajló szerelmi versengést ad elő, valamennyi eposzi kelléket is felhasználva. A stílusparódia legfőbb eszközei: az eposzi jelzők, értelmezők állandó használata, a szándékoltan bonyolult és fölösleges körülírások, a hosszadalmasra elnyújtott, aprólékosan részletező hasonlatok, a meghökkentést kiváltó tréfás fordulatok, ellentétek.
|
