Documente online.
Username / Parola inexistente
  Zona de administrare documente. Fisierele tale  
Am uitat parola x Creaza cont nou
  Home Exploreaza
Upload




























MIKSZÁTH KÁLMÁN Beszterce ostroma

Maghiara




Rövid tartalom: A Beszterce ostroma (1895) Mikszáth egyik legolvasottabb regénye. Nem véletlenül. A groteszk elemeket is hordozó mű, középpontjában egy negatív, mai szóhasználattal élve deviáns hőssel az író időszerűségének ékes bizonyítéka. Nedec várának ura, Pongrácz gróf egy magyar Don Quijote. A 19. században élve hadat üzen saját századának. Középkorias gesztusaival és tetteivel a nevetségességen túl az olvasó együttérzését s szeretetét is kivívja. Ez nem az `őrülteknek` kijáró elnéző szeretet, hanem a nagy álmok képviselője iránti rokonszenv. Pongrácz gróf elmeállapota a 19. század mércéjével mérve orvosi eset. De így is környezete és kora fölé magasodik nemegyszer.




MIKSZÁTH KÁLMÁN

Beszterce ostroma

Főbb szereplők:

Pongrácz István - nedeci vár ura

Donna Estella - cirkuszi trapéztornász

Pamutkay János - ezredes

Holub Mihály - udvari káplán

Pruzsinszky Szaniszló - Pongrácz úr lengyele

Bakra Ferenc - íródeák

Behencry Pál - báró, Pongrácz úr szomszédja

Behencry Károly - a fia, Pongrácz úr udvari orvosa

Trnowszky Péter - méhész

Trnowszky György - orvos

Trnowszky Gáspár - juhokkal gazdálkodott

Trnowszky Apollónia - György leánya

Klivényi József - városi írnok, Apolka gyámja

Tarnóczy Miloszláv - Gáspár fia

Blázy úr - Zsolna polgármestere

Lengeffy - színtársulat igazgatója

Első rész: Estella

A várak lerombolásáról hozott 1715:42 törvénycikkely ér-telmében minden várat le kell romboltatni, de a kastélyok maradhatnak, ennek a kiskapunak köszönhette a nedeci vár a létét, habár egyebekben valódi vár volt bástyákkal, felvo-nóhíddal, toronnyal, tömlöccel, kápolnával, földalatti utak-kal, süllyesztőkkel. Még régi muskétás ágyú is volt hozzá, vagy nyolc darab. Ennek a várnak volt az ura: Pongrácz Ist-ván, aki derék szál ember volt, daliás, feltűnő piros arccal, hetyke bajusszal, nem volt más hibája csak, hogy az egyik lábára sántított egy kicsit. Vitézi roham alkalmával botlott meg a lova egy sáncban, s eltörte a lábát. Az orvos helyre akarta tenni, de mivel ez olyán nagy fájdalommal járt, úgy maradt a lába. Az asszonyok iránt egyébként sem mutatott valami nagy érdeklődést.

A legfőbb szórakozása a hadviselés volt. A nedeci várhoz csinos kis uradalom tartozott, annak földjeit, rétjeit kiadta használatra a parasztoknak hadszolgálatok fejében. Vala-hányszor feltűzték a vár fokára a harci zászlót a Pongrácz-címerrel, s megfújták a kürtöt a vártoronyban, a parasztok-nak a várudvarra kellett gyülekezniük, ahol is egyszerre át-alakultak katonákká. A vár fegyverterme tele volt régi vitézi ruhákkal, páncélokkal, jelmezekkel, a Mátyás korabeli feke-te sereg egyenruhájától kezdve le egészen a vasas németig. Ha a gróf győzött, Te deum-ot tartottak a várkápolnában, azután pedig áldomás következett, ahová elhívta a környék-beli urakat, akik arra hivatkozva, hogy nincs a várnak úrnő-je, nem hozták el a feleségüket.

Gondolt aztán egyet Pongrácz úr, szerzett egy hölgyet, méghozzá megvette kemény hatszáz forintért Estellát a cir-kuszigazgatótól. Igaz, hogy nem ártatlan leányzó volt, de Pongrácz gróf céljainak megfelelt. Ő lett a vár asszonya. Így került nedeci várba. A hadjáratoknál mint amazon lovagolt és verekedett a gróf balján. Étkezéseknél az 646r173g asztalhoz ülők kezet csókoltak az úrnőnek, először is Pongrácz István, lo-vagi módon térdeplőre hajlítva a jobb lábát, utána Pamutkay János, az ezredes következett (voltaképpeni tiszttartó), majd Holub Mihály hadsegéd (udvari káplán), Pongrácz úr lengyele, Pruzsinszky Szaniszló, s végül az íródeák, Bakra Ferenc, aki a hadjáratok történetét jegyezte le szorgalmasan. Kedvenc szórakozásuk volt még Estella nyaktörő mutatvá-nyait megcsodálnia csontteremben, ahol minden csontból készült.

Estella úgy tett, mintha szerelmes lenne a grófba. Azt gon-dolta magában, hogy - "ez a bolond gróf utoljára is felesé-gül vesz, ha okosan viselem magam." Hogy bolond volt-e, ezt igazán nem volt könnyű eldönteni. Egyszerűen csak nem bírta elviselni a XIX. századot, s ezért inkább visszamene-kült a XVII-be, minden egyébről okosan, rendszeresen be-szélt. Olykor undorodott az emberektől is. Egyébként így élt, mit se törődve a jelennel.

Nem is történt volna ebben nagyobb változás, ha nem olyan bolond szomszédjai vannak, mint Behenczy Pál báró és a fia, Károly. A Behenczyek roppant gazdagok voltak, s mégis egyszer elfogyott a pénzük. Behenczy Pálnak negy-venéves korára nem maradt egyebe, mint Károly nevű ka-masz fia és a Vág melletti ócska kastély,.uradalom nélkül. Az apa Pesten, a fia Bécsben lumpolt. Behenczynének lehe-tett köszönni, hogy gondoskodott a lump férjéről és fiáról, öt-ötezer forintnyi életjáradékot hagyott rájuk, de azzal sem tudtak gazdálkodni, tíz-húsz napig tartott. Ilyenkor mindent eladtak, ami még mozdítható volt. Egy alkalommal Károly a harangot adta el, s ezért annyira megharagudott az apja, hogy elkergette a fiút. Károly egyenesen Nedec várába tar-tott, beállított Pongrácz Istvánhoz, aki felfogadta udvari or-vosnak.

Egy nap ahogy a gróf kertjében sétált, egy gyönyörű ró-zsát látott kinyílva az üvegházban. A kertész ragaszkodott hozzá, hogy annak egy királyné keblén kell elhervadnia, Pamutkay ezredes javaslatára elküldték Motesiczky Erzsé-betnek Bardoncára. A kisasszony elfogadta, de a töviseit visszaküldte egy könyv kíséretében, mely Cervantes: Don Quijote de la Mancha-ja volt. A könyv nagy hatást tett a grófra, egész éjjel olvastatta a diákkal. Reggelre búskomor lett, még ebéd előtt ellovagolt Budetinbe a honvédparancs-nokhoz, hogy lemondja a háborút.

Az ebédnél tósztok hangzottak el, Károly úr a negyedik-ötödik pohár bor után Estella lábait nyomogatta az asztal alatt, Estella egy darabig állta, de aztán felpattant, és meg-rótta Behenczyt. Pamutkay a hasát fogta a nevetéstől, s meg akarta veregetni tréfásan a fiatalember feje búbját, de egy-szerre megfagyott ereiben a vér a csodálkozástól, látva, hogy Behenczy helye üres. Estella nagyot sikított, mert ő vette legelőbb észre, hogy a föld megnyílott, s elnyelte zaj nélkül Behenczyt székestől, szalvétástól. Dermesztő hangu-lat támadt. Pongrácz gróf magyarázatul még hozzátette, hogy így szoktak bánnia Pongráczok azokkal, akik a női szemérem ellen vétenek az asztaluknál. Estella óvatosan faggatni kezdte Pongrácz grófot, hogy Károly úr meddig fog ott maradni, de a gróf válasza még inkább megdöbben-tette az asztaltársaságot: amíg le nem fejezi. Ebéd után azon sopánkodott Estella, ha tudta volna, akkor dehogyis szólt volna. Fekete ruhát öltött, s megpróbált közbenjárni az ud-vari orvos érdekében, de eközben boldogan azt gondolta, hogy szerelmes belé ez a bolond gróf, s itt az ideje, hogy be-törjön szerencséje kapuján. A gróf nyakába vetette magát, de az undorral ellökte.

Estella ekkor döntő lépésre szánta el magát, megkereste Behenczy celláját a föld alatt, ami nem esett nehezére, mert Károly úr iszonyú lármát csinált. A báró megígérte Estellá-nak, hogy bárónévá teszi, csak szabadítsa ki börtönéből. Estella csak nevetett, de végül arra kérte, hogy várjon türe-lemmel. Belovagolt a falu szélére, s ott egy parasztasszony-nyal ruhát cserélt, majd egy zsák krumplit kért, azzal lóra pattant, s visszanyargalt. Kiürítette a zsákot, s a zsákban csempészte ki a várból a bárót, aki nagyon hálás volt.

Az íródeáknak tűnt fel először, hogy Estella már órák óta kilovagolt, s nem tért vissza, időközben észrevették Behen-czy eltűnését is, Pongrácz a kozákjait küldte ki a felkutatá-sukra, de azok dolgavégezetlenül egyenként szivárogtak vis-sza. A gróf úgy gondolta, hogy kettős bűnt követett el a lány: megszöktette a rabot: ez hűtlenség és árulás, valamint ő ma-ga is megszökött, annak ellenére, hogy István gróf tulajdo-nában volt. A diák és Szaniszló egy álló hétig kutatták a szö-kevények nyomát, s azzal a hírrel tértek vissza, hogy Besz-tercebányán vannak. Erre levelet küldött a gróf Beszterbá-nya városi vezetésének:

Óvári és Szentmiklósi gróf Pongrácz István, Nedecvár örökös ura, üdvözletét küldi Besztercebánya magisztrátusá-nak! Báró Behencry Károly nevű ifjú Estella nevű, tulajdo-nunkat képező leányzóval, kit hatszáz forintért vettünk vala a zsolnai komédiásoktól, megszökvén, tartózkodása Beszterce-bányán vagyon, ennek folytán tehát felszólítjuk a nemes vá-rost, hogy a leányzót haladéktalanul letartóztatván, e levelet átadó megbízott híveinknek (...) kezeibe szolgáltassák: (...)

Gr. Pongrácz Istv. Aztán még egy fenyegető passzust is betoldatott: egyéb-ként kő kövön nem marad Besztercén, mivelhogy a földdel tétetik egyenlővé. De sajnosa lány nélkül tértek vissza, s az-zal a válasszal, hogy vigye szegény uruk a fejét valami hi-deg zuhany alá, ahelyett, hogy ilyen leveleket irkál. Több se kellett Pongrácz Istvánnak, kiadta a parancsot: mindenki ké-szüljön, köszörüljék a kardokat, tisztogassák ki a fegyvere-ket, az ágyúkat. Reggelre indulnak Beszterce ellen! Egész éjjel folyt a lázas készülődés, hogy reggel útra kelhessenek. Elöl maga Pongrácz István lépkedett Waterloo nevű fekete angol kancán, Zrínyi-nyakú magyar köntösben, kócsagos kalpaggal, őt követte hadi népe.

Második rész: Kedélyes atyafiak

Élt Zsolna városában egy Trnowszky nevű vaskereskedő, akinek három fia volt: Péter, György és Gáspár. Az apjuk egy napon pályaválasztásra szorította őket, Péter a méhész-kedést és viaszkereskedelmet választotta, György orvos akart lenni, Gáspár pedig birkatenyésztésre adta a fejét, ab-ban látott fantáziát. Az apa mindegyik fiának háromezer fo-rintot hagyott. Az a fia is meggazdagodott, aki mézzel-vi-asszal dolgozott, s az is, amelyik a birkatartást választotta, és Zsolna város leggazdagabb, legtekintélyesebb polgárai lettek, de rettentő gyűlölséggel viseltettek egymás iránt. Pé-ter sohasem házasodott meg, arra hivatkozva, hogy ő nem szamár, hogy amit keservesen szerez, azt egy asszony elher-dálja. Gáspár pedig háromszor is megnősült, abból a meg-fontolásból, hogy az asszony is hozhat valamicskét. A har-madik testvér, aki valóságos szamár volt, orvos lett, de az emberek gyógyítása hálátlan feladat, és nem kifizetődő. Amikor meghalt, hagyott maga után egy tizenegy éves ár-vát, Apollóniát.



Apolka gyönyörű lány volt: nemes, ovális arc, édes, szo-morú kifejezéssel, hosszú pilláktól árnyékolt szemei üde, ned-ves fényben kéklettek: A szegény doktor halála után megin-dult a huzavona a két Trnowszky testvér közt, hogy kinek a gyámságába kerüljön a kislány. A temetésen csúnya vita bon-takozott ki Péter és Gáspár között, a végén odáig fajult, hogy még a polgármestert is megfenyegették. Végül összeült a tör-vényszék, s egyikőjüknek sem ítélték, hanem Klivényi József-nek, az írnoknak, akinek felesége Apolka édesanyjával volt rokonságban. Az írnok abban reménykedett, hogy a két nagy-bácsi egymással vetélkedve fogja megajándékozni minden jó-val unokahúgukat, de ehelyett egyáltalán nem törődtek vele. Nehéz két év következett a kislányra, alig kapott enni, az ösz-szes cselédmunkát vele végeztették.

Egy alkalommal a csizmadia inasa meglátta Trnowszky Pétert, s arra biztatta Apolkát, hogy szaladjon oda hozzá, és csókolja meg a kezét. A kislány szót fogadott, először na-gyon meglepte az öregurat a gyerek, de amikor felismerte, becipelte magával a mézeskalácsoshoz, és vett neki egy nagy halom nyalánkságot. Apolka nagyon boldog volt, haza-vitte, de gyámapja szidva a nagybácsi fukarságát felfalta a mézeskalácsát. Ahogy ez az eset Gáspár fülébe jutott, ő sem volt rest, vitte a kis árvát a cipészhez s szabóhoz meg fehér-nemű árushoz, két boltoslegény cipelte haza a holmit. Péter urat bosszantotta, amit öccséről hallott, sietett túltenni rajta nagyvonalúságban, aranymíveshez vitte a gyereket, minden-féle drága ékszereket vásárolt neki, Klivényi úr nem kis örö-mére. E fordulat némileg javított a kislány sorsán, de legin-kább a gyámapján.

A polgármester látva a nagybácsik nagylelkű gondoskodá-sát, s másrészről hogy az írnok ezt a maga javára. fordítja, kézbe vette újra Apolka sorsát, s rávette a testvéreket, hogy a leánykát vegyék magukhoz, méghozzá egyenlőképpen fel-váltva, mindegyikőjük egy-egy félévig tartsa és nevelje. Bez-zeg lett is ebből ismét világraszóló spektákulum. Péter egy professzort hozatott Turócszentmártonból, egy francia leány játszópajtást Genfből, selyemruhákat, kalapokat, cipőket Besztercebányáról. Olyan pompában nevelte, mint egy her-cegkisasszonyt. A félév elteltével elzárta a csecsebecséket, amiket vásárolt neki, ráadta a Klivényiéktől hozott foltos szoknyácskát és rongyos cipőt és maga kísérte el Gáspár há-záig. Gáspár még nagyobb káprázatba hozta a várost, Bécsből rendelte a gyermek ruhaneműjét, póni-fogatot vett neki, Deb-recenből hozatott nevelőt, aki magyar szellemben nevelte.

A harmadik félévben Péter tovább folytatta a versengést, kerített egy szerecsent, társalkodónőt, divatos ruhákat Pá-rizsból és Turócszentmártonból két nevelőt, aki szláv szelle-met voltak hivatva csepegtetni a kislányba, a magyart meg-utáltatni. Gáspár a következő félévben gyönyörű női fogatot vett. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka huszárru-hában, mind magyarok voltak Apolka szolgálatára rendelve. Kertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, szökő-kúttal, körülötte rózsabokrok, pálmák, egzotikus növények. Gáspár Miloszláv nevű fia is otthon vakációzott, őt is szó-rakoztatta a nyüzsgés, mert Apolka kedvéért a környék elő-kelő lányai gyakran gyűltek össze náluk. Mindenki kíván-csian figyelte, hogy meddig tart még ez az értelmetlen lici-tálás.

Gáspár nem küldte el Miloszlávot a pétervári egyetemre, inkább otthon tartotta Zsolnán, hogy ismerkedjen némileg a közügyekkel. Apolka és Miloszláv előbb összebarátkoztak, majd szerelem bontakozott ki közöttük. A kislány nagyon szerette a természetrajzot, a fiú különleges növényeket gyűjtött neki, sőt egy alkalommal egy skarabeust is, amiért cserébe csókot kért. Aztán letelt a félév, amikor Péter embe-rei megérkeztek, hogy elvigyék Apolkát, a kíséret a régi volt, de volt köztük egy angol komornyik nagy pofaszakál-lal és vállig érő hajjal. Gáspár elbúcsúzott a lánytól, de az nem akart elmenni, végül amikor elindult tántorgó léptek-kel, a fiú hívta vissza. Gáspár semmit sem értett, végül Mi-loszláv bevallotta, hogy szeretné feleségül venni a lányt, er-re az apja hatalmas haragra gerjedt, Apolka pedig elmene-kült. Amikor beszállt a póni-fogatba, utánaszaladt a fiú, és egy találkát beszéltek meg.

Apolka hiába kereste Péter nagybácsit, nem találta sehol, csak az angol komornyik nem akart sehogy sem tágítani, s amikor el akarta küldeni, szólalt meg mennydörgő hangon, s egy rántással letépte magáról álhaját, fekete pofaszakállát, Péter bácsi állt ott előtte nem kis rémületére teljes életnagy-ságban, s kiutasította a házából. Szegény kislány kétség-beesetten sírt, nem tehetett egyebet, egy szál kendő nélkül lépett ki az utcára, rohant Gáspár bácsihoz, de ott is durva el-utasításban volt része. Végső kétségbeesésében Klivényiék-hez ment, s elmesélte, hogyan bántak el vele a nagybácsik. És irulva-pirulva azt is bevallotta, hogy Miloszláv az oka. Az írnokék befogadták, sőt a fiúval is találkozott naponta, elválhatatlan jó barátok lettek.

A nyár elején Zsolnára érkezett Lengeffy Elemér kitűnő színtársulata. Klivényiné már hetek óta betegeskedett. Egy délután fütyörészve, vidáman érkezett haza az írnok, s elújsá-golta, hogy színházba viszi Apolkát, de ő nem akart menni, mert a nénikéjét akarta ápolni, de a gyámapa hajthatatlan volt. Elmesélte, hogy összeismerkedett egy finom úriemberrel, aki feltétlenül találkozni akar a lánnyal. Ez az úriember Behencry Pál volt, Apolka félénken húzódott el tőle. Ott volt a színház-ban Miloszláv is, szünetekben odament és szórakoztatta. Az-tán lebomlott a lány haja, s az írnok élvezettel fogta az ujjai közé. Ez nagyon felbőszítette a fiatalembert, felkapott egy po-harat, és Klivényi arcába vágta, az is nekirontott a másiknak. Ezalatt Behencry báró a budetini honvédparancsnoknak akar-ta Apolkát megmutatni. Ekkor a szomszédasszony kétségbe-esve rohant oda hozzájuk, s lélekszakadva hozta Klivényiné halálhírét, így vége szakadt a verekedésnek.

Ahogy Apolka és gyámapja hazafelé tartottak, Klivényi felajánlotta a nevét a lánynak, aki sírva tépte ki karját és me-nekült el a sötét éjszakába. Rebernyik János, Blázy polgár-mester úr hajdúja vidrafogásra indult az éjjel, ő talált rá ájul-tan a Vág partján. Elvitte a városházára, és a polgármester úr szobájában vetett ágyat Apolkának. A polgármester is hallot-ta a mocorgást és kijött, megmozdult a lelkiismerete, különö-sen, amikor a kislány elkezdett hangosan sírni. Blázy uram odaült hozzá, és a lány őszintén elmondott neki mindent, a becsületes öregúr meg volt hatva és fel volt háborodva.

Lement a piacra, egyszer csak óriási csapat gyerek, asz-szony és ember kezd el futni Budetin felől a piacnak, őrült lármával és jajveszékeléssel. "Nyakunkon az ellenség!" -kiabálták. A polgármester bosszúsan legyintett, de ím a föl-. kavart porfelhőből csakugyan kezdett kibontakozni egy ma-gyar ruhás vitéz, ágaskodó paripán.

Beszterce ostroma /1894/

Szereplők:

gróf Pongrácz István - magyar főúr

Forget - az ellenség vezére

Estella - a vár asszonya

Pamutkay János - ezredes

Holub Mihály - káplán

Kovács János - várnagy

Pruzsinszky Szaniszló - a gróf társalkodója

Bakra Ferenc - íródeák

Behenczy Pál - elszegényedett báró

Behenczy Károly - a báró fia

Rozsákné - Behenczyék házvezetőnője

Ancsura - parasztmenyecske

Tronowszky Péter - viaszkereskedő

Tronowszky György - orvos

Tronowszky Gáspár birkatenyésztő

Apollónia - Tronowszky György úr árván maradt leánya

Klivényi József -írnok, Tronowszky György úr halála után Apolka gyámja

Klivényiné Zsuzsanna - felesége Miloszláv Gáspár úr fia

Blázy - polgármester

Rebenyik János - a polgármester hajdúja

Matyej György - koporsókészítő

Mikszáth a regényt először a Pesti Hírlapban 1894ben közölte folytatásokban, kötetben 1895-ben jelent meg. Alcíme: Egy különc ember története. Mikszáth a különc gróf történetét egyik képviselő barátjától, gróf Pongrácz Károlytól hallotta, és erről a bevezetésben tájékoztatja is az olvasót.

A Beszterce ostroma két helyszínen játszódik. A mű első része Nedec várában, a második része Zsolnán, a harmadik része részben Nedec várában, részben Zsolnán.

Első rész



Nedec várában él gróf Pongrácz István, a "középkori várúr". Otthonába, a modern kor, saját kora, a XIX. század nem tolakodik be. Magas, daliás ember, aki egy kicsit sántít, egy ütközetben szerzett sérülése miatt. Saját korának romlottságai elől menekült az általa teremtett álomvilágba, amit erkölcsileg magasabb rendűnek érez. Soha nem nősült meg, nőideálja Medici Katalin, II. Henrik francia király felesége.

Életét a háborúk töltik ki, és mivel háborúk nincsenek, ezért ő maga megteremti őket. Birtokán emberei alkotják a hadsereget, a katonák saját parasztjai, akik hadiszolgálataikért földet kapnak. Az ellenfél seregének Forget kapitány volt a vezére, és a gróffal kockán döntötték el, hogy kinek a serege támad, és ki védekezik.

"Sokszor napokig, hetekig tartott az ádáz ostrom. Kirohanások, nyílt ökölütközetek a vár előtt, az egész környék nagy derültségére, s bizony a fizetett ellenség, Forget uram, úgy elagyabugyálta néha Pongrácz Istvánt, hogy ágyba kellett feküdnie. Mindez a maga középkori formájában ment; a háború után, ha a gróf győzött, Te deumot tartottak a várkápolnában, amelyre a környékbeli urak és hölgyek is hivatalosak voltak. A Te deum után magnum áldás következett, ökörsütés a hadaknak, bál fent a termekben az úri részeknek."

A rangbeli urak azonban nem engedték el asszonyaikat és lányaikat a nedeci vár báljaira, hiszen a várnak nem volt asszonya. Ezért döntött úgy Pongrácz gróf, hogy asszonyt hoz a házhoz. Így amikor a zsolnai vásáron szerepelt egy cirkuszi társulat, és ott meglátta Donna Estellát, az artistanőt, rögtön magához rendelte a cirkuszigazgatót, és hatszáz forintért megvette tőle a csinos leányt. Estella a vár úrnője lett; a délelőtti hadgyakorlatokon, amit a gróf tartott, mint markotányosnő, bort és rozspálinkát szolgált fel a katonáknak, a hadjáratokon pedig amazon módjára lovagolt és verekedett István gróf oldalán.

István gróf udvartartása is a középkori szokásokat idézte. Pamutkay János ezredes, a tulajdonképpeni tiszttartó, Holub Mihály udvari káplán és "hadsegéd", "(voltaképpen Kovács János várnagy)"; Bakra Ferenc az író

diákja, és Pruzsinszky Szaniszló, akit a gróf egyszerűen csak "a saját lengyelem"-nek nevezett.

Anekdotába illő szereplő, és az egyik feladata éppen ez, adomákkal szórakoztatja a főurat. Színészből lett a gróf társalkodója, és mert minden várúr mellett kellett egy lengyelnek lenni; nagy átéléssel alakítja a bujdosó lengyel hazafit, a fizetség fejében. A gróf élete a megszokott mederben folyt volna talán az idők végezetéig, ha nem a Behenczy bárók lettek volna szomszédai. A hajdan vagyonos nemesi család ma már csak a nemességének van birtokában. Behenczy Pál báró a vagyona jó részét elköltötte az élet kellemes dolgaira, fiával; Károllyal, most abból a tízezer forint évjáradékból élnek, amit elhunyt felesége hagyott fiára és férjére Ezt az összeget félévente kapják meg, akkor újra úgy élnek, mint az urak, majd a következő évjáradékig megint marad a szegénység. A két férfiról Rozsákné, egy öregasszony gondoskodik. A báró urak most éppen megint az ínségesebb korszakukat élik, Károly kapott némi pénz, egy volt iskolatársától, és közben egy remek üzletet kötött. A várbeli harangjukat eladta a krivánkaiaknak hatszáz forintért. Apját látszólag mélységesen felháborítja fia tette, hogy volt lelke a szent harangot, mely őseit elsiratta, elkótyavetyélni. Alávaló, korcs fajzatát elkergeti a házból. De amint fia elhagyja a házat, máris üzen a krivánkaiaknak, hogy jöhetnek a harangért, hiszen a hatszáz forint egy embernek mégiscsak több, mint kettőnek.

Az elkergetett kis báró pedig egyenesen Nedec várába futott Pongrácz grófhoz, aki miután a fiú orvosi tanulmányokat folytatott, udvari orvosává teszi, egyben ő lesz az előkóstolója is. A kis báró vígan éldegélt a grófi kastélyban, még Estellára is szemet vetett. Egy vacsorán kissé közönségesen udvarol Estellának, a báró észreveszi, és egy gomb megnyomásával székestül a vár börtönébe süllyeszti a botor fiatalembert, mivel a vár úrnőjét sértette meg. Estella úgy érzi, a gróf szerelmes belé, és féltékenységből záratta börtönbe a kis bárót. Azonban csalnia kell, a gróf nem érez iránta szerelmet, egyszerűen várúri méltóságában sértették meg. Estella úgy dönt, hogy megszökteti a bárót. Sétára indul a várból, és az őröknek meghagyja, hogy egy parasztasszony egy zsák krumplit hoz majd neki, ne hagyja itt, hanem mindenképpen várja meg. Estella bement a faluba, ruhát cserélt Ancsurkával, majd egy zsák krumplival visszatért a várba, a krumplit kiönti a börtönben, és a zsákban kihozza a kis bárót az áristomból. A két szökevény Besztercére menekül.

A gróf éktelen haragra gerjed, hogy így rászedték, hiszen Estella az ő tulajdona volt, ő vette hatszáz forintért. Ezért megváltoztatja tervét, a tervezett hadgyakorlatot elhalasztja, és hadat üzen Besztercének, megfenyegetve őket, amennyiben nem adja ki a szökött nőt, kő kövön nem marad a városban. A gróf írnokával azonnal megíratja, a város elöljáróinak szóló levelet.

"Övári és Szentmiklósi gróf Pongrácz István, Nedecvár örökös ura, üdvözletét küldi Besztercebánya magiszrátusának. Báró Behenczy Károly nevű ifjú Estella nevű, tulajdonunkat képező leányzóval, kit hatszáz o. é. forintokért vettünk vala a zsolnai komédiásoktól, megszökvén, tartózkodása Besztercebányán vagyon, ennek folytán tehát felszólítjuk a nemes várost, hogy a leányzót haladéktalanul letartóztatván, e levelet átadó megbízott híveinknek, név szerint Szurina Pál őrmesternek és Komár György káplárnak kezeibe szolgáltassák. Kikhez is hajlandók maradunk. Gr. Pongrácz Istv."

A követek azonban három nap múlva a lány nélkül tértek vissza a polgármester üzenetével, vegyen a gróf hideg zuhanyt ahelyett, hogy ilyen leveleket firkál. Ezt a sértést már végképp nem tűrheti István gróf, tehát serege megindul a város ellen.

Második rész

Zsolna városában éltek a Tronowszky testvérek. A Tronowszkyak hárman voltak testvérek. György, Apolka apja, orvos lett, szegényen élt, és úgy is halt meg, nem hagyott maga után mást, mint egy 11 éves szöszke leánykát, Apollóniát. Péter mézzel kereskedett, Gáspár juhokkal foglalkozott, mindketten nagy vagyonra tettek szert, és kölcsönösen utálták egymást, soha nem álltak szóba egymással. "Jól elhelyezvén pénzeiket, idők folytával Zsolna város leggazdagabb, legtekintélyesebb polgárai lettek. Rettenetesen gyűlölték egymást, nem volt piszok, amit egymásra ne kiabáltak volna."

György szegényen halt meg, egyetlen leánygyermeket hagyott csak háta. A két testvér csak azzal törődik, hogy egymásnak minél több bosszúságot okozzanak, mindegyik azért akarja magának a leányka gyámságát, hogy ne a másiké legyen. A temetésen a sír fölött veszekednek a lányka sorsáról. A város végül salamoni döntést hoz, gyámnak Apollónia anyai rokonát, Klivényi írnokot nevezik ki. Az írnok csak azért vállalta el a gyámságot, mert abban bízott, hogy a két gazdag nagybácsi adományából ő is jól fog élni. A testvéreket innentől nem érdekli a gyermek sorsa, akire semmi jó nem vár. Az írnok nem tőrödig vele, rongyokban járatta, testét állandóan kék-zöld foltok tarkították, mert ahányszor a korhely férfi részegen jött haza, feleségét és a gyermeket megverte, és mindig részegen jött haza. Két év telt el így, mialatt Apolka gyönyörű fiatal lánnyá serdült. Egyszer, amikor Apolka a piacról ment haza, meglátta Péter nagybácsikáját, aki a mézeskalácsosnál vásárolt egy szekérderék nyalánkságot. Ez persze Gáspár fülébe jutott, aki rögtön felkereste kis rokonát, és mindenféle pompázatos ruhákat, kiegészítőket vásárolt neki. Ezt nem hagyhatta annyiban Péter sem, ő ékszerekkel látta el a lányt. Apolkának ebből sok haszna nem származott, hiszen a legtöbb drága holmit, Klivényi úr eladta, és az árát elitta. A város miután látta a nagybácsik jóindulatát, újra átgondolta a döntését, és úgy határozott, gyámnak őket nevezi ki, mindegyiküknél felváltva fél-fél évet tölt a lány. Így azalatt a fél év alatt, amíg egyiküknél van a leány, hogy bosszantsák egymást, túllicitálják a másikat a lányka ellátásával.

Meggazdagodott polgárok gyakran büszkélkednek vagyonukkal, ez tipikusnak nevezhető. Amit azonban a két testvér Apolka ellátása ürügyén tesz, az már nevetséges. A fivérek is "bolondok", legalábbis a zsolnaiak szemében. Az önzés, a kapzsi falánkság mutatkozik meg különcségükben. Mindkét fivér alapvető jellemvonala a mohóság. A lányka sorsa egyiküket sem érdekli, csak a másikat akarják bosszantani és felingerelni. Jellegzetes vonás Mikszáth regényeiben, hogy a vagyon semmiféle pazarlástól nem fogy el, sőt, talán még növekedik is.

A XIX. század hetvenes-nyolvanas éveiben kiéleződő nacionalista ellentétek ábrázolása tipikusnak nevezhető. Péter pánszláv, Gáspár magyar szellemben neveli a lánykát. Túrócszentmárton, a szlovák nemzeti mozgalom korabeli központja adja Apolka szláv tanítóit, Debrecen a magyart. Míg a lány Péter nagybátyjánál van, addig szlovák és cseh nyelvű képeskönyvek veszik körül, mikor Gáspárnál tölti a fél évet, akkor magyar hintó szállítja, magyar kocsissal, huszáros inasok veszik körül. A két testvért nem a hazafias indulatok fűtik, csupán egymás bosszantása és ingerlése a cél. Gáspár még saját nevét is Tarnóczyra magyarosította, sőt fia, Miloszláv nevét is Emilre változtatta.

Gáspár házában Apolka és Milán egymásba szeret, így amikor letelik a fél év, és a lánynak el kell hagynia a házat, nehéz szívvel teszi. Miloszláv bejelenti apjának, hogy szeretné elvenni a lányt, ez éktelen haragra gerjeszti Tronowszky Gáspárt. Apolkára Péter nagybácsinál sem vár jobb sors. A bácsi amikor Apolkát az ő házába viszik fényes fogatán, komornyiknak öltözve, ő is bemegy az ellenség házába, hogy saját szemével lássa, testvére miket vett a lánynak. Így tanúja lesz annak is, hogy Apolka egy titkos találkát beszél meg Milánnal. Így a lányt kiutasítja a házából, hiszen mi lenne, ha az ő vagyona Apolka révén a gyűlölt testvér fiáé lenne. Apolka Gáspár bácsihoz megy, de ő sem fogadja be, mert félti a fiát a lánytól. Az árvát újra Klivény írnok fogadja be. Már látszott, hogy milyen takaros teremtés lesz belőle; rögtön hasznot szimatol. Színpadiasan óvja a leány tisztességét Miloszlávtól, de rögtön szemet huny, amikor az ifjú ügyvéd ötven sorsjegy árával lekenyerezi. Nem sok választja el a lányt, hogy az öreg Behenczy báró kezére játssza a részeges kerítő. A lányt a saját tulajdonának tekinti, úgy bánik vele, mint a kereskedő a csecsebecséjével, annak adja oda, aki többet ajánl érte. A kocsmában Miloszláv is tanúja, ahogy Klivényi szinte kiárusítja a lányt. A fiú összeverekszik az írnokkal. A verekedésnek Kubikné vet véget, aki közli Klivényivel, hogy a felesége meghalt. Így el Klményi nem tudja az üzletet nyélbe ütni a báróval, felesége halálát ezért csak így kommentálja: "Szegény Zsuzsanna, szegény Zsuzsanna, de rosszkor haltál meg!" A hazafelé tartó úton pedig megkéri Apolka kezét. Apolka ezt már nem bírja elviselni, elszökik a férfitól, és a Vág folyóba akarja vetni magát. A folyó partján találta meg az ájult lányt Rebernyik János, a polgármester hajdúja, aki másnap beviszi a lányt a városházára.

A polgármester elhatározza, hogy nem hagyja sorsára a lányt. Közben Pongrácz gróf serege a város határába érkezett.

Harmadik rész

A bulletini parancsnok és a hadsereg tisztjei mindent elkövetnek, hogy elkerüljék az országos botrányt, a Beszterce elleni háborút. István gróffal azonban csak a saját nyelvén lehet beszélni. Az urak azt találják ki, hogy az éppen Zsolnán tartózkodó vándorszínészek öt tagját beöltözteti Beszterce város hódoló küldöttségének, és az elszökött Estellőért cserébe átadják a bolondos grófnak a fiatal és gyönyörű Apolkát. A polgármester először nem akar beleegyezni, hogy a lány legyen a hadi túsz, de sikerül őt meggyőzni.

"-...Ha a Szent Erzsébet kötényébe esne, jobb helye akkor se esne. Tudod milyen István; erkölcsben szigorú, lélekben tiszta. Ételben, ruhában nem lát nála szükséget, nevelteti, még férjhez is adja. Jobban fog rá vigyázni, hidd el, mint a tulajdon szeme fényére, hogy a hadi túsznak baja nem történjék."

István gróf ezzel a megoldással boldog és elégedett volt, diadalmámort érzett. "A káprázatok közt, amelyekben fiatal kora óta élt, ez volt neki az első valóság. Igen, ez. Ez a nagy hazudozás. Szíve tombolt a diadalérzettől, szeme kevélyen siklott végig a hódolókon, míg hirtelen rajtaveszett az utolsó látományon, Apolkán." A gróf a túszként felajánlott leányt elfogadja, és seregével s a lánnyal visszatér a nedeci várba. Apaként bánik a lánnyal, mindennel ellátja, mindenből a legjobbat kapja. A gróf is kissé szelídebben él a lány hatására. Hogy Apolka ne unatkozzon, bált rendez, ahol az egyik ifjú megcsókolja Apolka vállát. A gróf párbajra hívja ki a merész férfit, ahol ő súlyosan megsebesül. Betegágya fölött "hű" emberei csak saját sorsukért aggódnak.



"A bulletini katonaorvos, dr. Breke Nánás éppen akkor keresgélte bent a bordák közt, ahol a lövés a léket ütötte, egy kutaccsal a golyóbist. Az öreg kovács sírt, Pamutkay uram pedig mérges szemet vágott a közeledő Apolkára, a káplán egy vizestálat tartott az orvosnak, míg ellenben Pruzsinszky izgatottan járt fel s alá, egyre ezt hajtogatva:

- Mi lesz belőlünk, mi lesz belőlünk?

Az orvos végre is megsokallta, csúnya nyelvű, goromba ember volt (s ennél a mesterségnél a gorombaság kisegítő eszköze a tudománynak), Pruzsinszkyra förmedt:

- Az ördög bánja az urakat, inkább azon töprengjenek, hogy mi lesz a sebesülttel!..."

Apolka önfeláldozóan ápolja a beteg grófot, aki már csak őt viseli el a betegágya mellett. A gróf gondoskodni akar a lány jövőjéről, hogy az akkor is biztosítva legyen, ha történik vele valami, ezért Pamutkayval ügyvédet hívat. Megérkezik az ügyvéd, Dr. Tarnóczy Emil, Gáspár bácsi fia, Apolka unokatestvére. Emil már csak a betegágyánál ismeri fel unokahúgát, a lány pedig csak most értesül Gáspár bácsi haláláról. A gróf úr azért hívatta az ügyvédet, mert lányává szeretné fogadni Apolkát. Emil a gróftól feleségül kéri a lányt, a grófot először feldühíti, később inkább megmosolyogtatja a fiatalember merész viselkedése. De Apolkát nem adja hozzá, hiszen ő hadi túsz, ő innen akkor távozhat el, ha Estella visszatér. Tarnóczy mindenáron magával akarja vinni a lányt, ezzel azonban végleg feldühíti a beteg embert. A gróf úr belefújt egy sípba, és szinte a semmiből négy alabárdos vitéz toppant a szobába, és a vár börtönébe vitték a tiltakozó ifjút. Zsolnán gyorsan elterjedt Tarnóczy fogságba kerülésének a híre. A gróf egyre betegebb lesz, lázálmaiban attól retteg, hogy a lányt elveszik tőle. Közben a város ki akarja szabadítani a foglyot, de a gróf emberi elkergetik a városi hajdúkat. Pongrácz úr levelet kap a besztercei polgármestertől, Blázytól, melyben arról értesítik, hogy Apóllónia örökölte az elhunyt Tronowszky Péter vagyonát, ő, a polgármester lett a gyámja, és a végrendelet végrehajtója, tehát felkéri a gróf urat, hogy adja ki a lányt.

Pongrácz azonban a lányt nem adja ki, hiszen hadi túsz, és különben is, napok múlva hivatalosan grófkisasszony lesz. Közben az ifjú ügyvédnek egy titkos folyosón sikerült megszöknie a várból. Összefog Blázyval, hiszen az egyik a menyasszonyát, a másik a gyámleányát szeretné visszakapni, egy lehetőségük lenne erre, ha visszaadják a grófnak Estellőt. Tarnóczy meg is találja a már öreg nőt, a Behenczyek kastélyában, ahol a bárók

éppen megint ínséges korszakukat élik, és hatszáz forintért megveszi Estellát. Most az ifjú báró játssza ki az apját, és ő szerzi meg a pénz. Tarnóczy azonnal elviszi a már öreg és csúnya nőt a polgármesterhez, és elindul a küldöttség a grófhoz, hogy nyélbe üssék a túszok cseréjét. Amikor a gróf a levélből megtudja, hogy visszakapja Estellát, azaz szombaton el kell válnia Apolkától, csak ennyit mond: "Vesztettem. Fizetek."

Most, hogy már biztos, hogy Apolka elmegy tőle, tudja, hogy meg fog halni. Halálára tudatosan készül, szinte belemenekül. Viselkedése nagyon is tudatos, mindenről pontosan rendelkezik, őrültségnek semmi jelét nem mutatja. Legszebb díszruháját öltötte magára, ágyát az ablakhoz vitette, hogy lássa, mi történik, meggyónni valója nincs, hiszen egész életében tisztességesen, bűntelenül élt. Matyej mesterrel monumentális koporsót készíttetett, lelövette kedvenc lovát, Waterloot, mert az volt az utolsó kívánsága, hogy lován ülve temessék el. Amikor a küldöttség elé vezeti Estellát, az utolsó várúr már nem él, halottas ágya mellett Apolka ül.

Beszterce ostroma (1895)

A regény főhőse gróf Pongrácz István, az ő furcsa históriájáról szól a regény.

A regény anekdotával kezdődik: A kuruc szabadságharc leverése után a Habsburgok várromboló bosszújától Nedec vára azon a címen menekül meg, hogy kastély, bár az igazság az, hogy valódi vár volt bástyákkal, felvonóhíddal, toronnyal, tömlöccel stb. Ez a vár valahol Zsolna közelében állhatott. A színhely bemutatása elnagyolt, az írót sokkal jobban érdekli a környék mondavilágának, babonáinak az ősi múltat idéző hangulata. Ezen az elmaradott, babonás vidéken még az őskor szörnyetegei élnek. "Ide ugyan nem tolakodik be a 19. század." - olvashatjuk a regényben.

Nem "tolakodott be" a 19. század Nedec urának, gróf Pongrácz Istvánnak az életébe sem. Nem vette észre, vagy nem akarta tudomásul venni az idő múlását, a történelem változását. Fura, különc, "későn született" ember volt, rögeszmés hóbortjainak élő figura. A 17. században megállt számára az idő, hamis illúziói elhatalmasodtak világszemléletében, s egy régmúlt kor erkölcsei, szokásai szerint rendezte be az életét. A 19. század végén (!) fejébe vette, hogy érvényesíti öröklött feudális jogait.

Mikszáth lélektanilag nem fejti meg Pongrácz rögeszméit. Kerüli a részletes leírásokat. Legfőbb jellemzési módja az apró, néha fölöslegesnek mutatkozó tények halmozása.

Mikszáth a Beszterce ostroma főhősében megteremtette a "magyar Don Quijotét".

(ejtsd: don kihótét). A spanyol Cervantes (ejtsd: szervantész) híres regényének főszereplője és Pongrácz István között sok közös vonás fedezhető fel: mindketten hátat fordítottak a jelennek, megfeledkeztek az időről, egy rég letűnt világ ideáljaihoz ragaszkodtak csökönyösen, már-már tébolyult elszántsággal.

Mikszáth tudatos bizonytalanságban tartja olvasót abban a tekintetben, őrült-e Pongrácz, vagy nem. Nem egyszerűen egy őrült beteges kórtüneteit, vagy egy épelméjű hihetetlen tetteit kívánta ábrázolni, hanem egy "különc", egy "elkésett lény" magatartását, akinek illúziói mániává erősödnek.

Mikszáth nem azonosul hősével, kívülről és ironikusan szemléli, de nem tagadhat meg tőle bizonyos rokonszenvet. Pongrácz István sok tekintetben becsülésre méltó ember, nemes érzései vannak, hiányzik belőle a törtetés és mindenekelőtt a képmutatás. Őszintén hisz egy letűnt kor, a kisszerű jelennel szemben is jobbnak és szebbnek hitt múlt eszményeiben.

Ám gróf Pongrácz István a regény végén meghal. Mikszáth az utolsó sorokban hangsúlyozza az ábrándokat szétfoszlató valóság győzelmét.










Document Info


Accesari: 971
Apreciat:

Comenteaza documentul:

Nu esti inregistrat
Trebuie sa fii utilizator inregistrat pentru a putea comenta


Creaza cont nou

A fost util?

Daca documentul a fost util si crezi ca merita
sa adaugi un link catre el la tine in site

Copiaza codul
in pagina web a site-ului tau.




eCoduri.com - coduri postale, contabile, CAEN sau bancare

Politica de confidentialitate




Copyright © Contact (SCRIGROUP Int. 2021 )